Újabb esélyek. Talán még nincs minden veszve...

Mint minden csecsemőnek, nekem is fel kell kelnem és meg kell tanulnom járni. Ma megtettem az első lépéseket... Még csak épp az ajtófélfát engedtem el ugyan, de napról napra távolabb jutok, hiszen minden lépést egy másik követ. Persze vannak még botlások, nem is kevés, de a szándék már megvan, és most a kitartásra kell koncentrálnom, hogy az asztalterítőt elérve, elmondhassam, hogy megcsináltam! Ebben a pillanatban, már nem lesz érdekes, hogy mekkora utat tettem meg vagy hány porcelántányért törtem össze a terítőbe kapaszkodva, mert ebben a pillanatban ezt minden szerető szülő elfelejti. Remélem így leszek ezzel én is, ha majd egyszer megnövök!

Szóval első lépések... Ma kézenfogtam a lustaságom, és elmentünk együtt futni. 30 perc csöndes magány... Csupán egy-két ismerős arc köszönt vissza a hűvös, félhomályos estén. Mint mindenhol, itt is minden a koncentráción múlik. Ha figyelek a légzésemre, messzebbre juthatok mint gondolnám, csak akarat és egy jó kifogás kérdése, hogy a chatről lelépve, végre némi időt fordíthassak magamra. Napi fél óra önzés nem is olyan sok...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.