Aki egy ilyen útra vállalkozik, ne számítson semmi jóra, mert egyszer úgyis hazajön és biztosan nem fogja a helyét találni, (a legjobb ha kintmarad és meg sem fordul a fejében, hogy ez lehet másképp is). Rengeteg kalandon, megmérettetésen és próbatételen vagyok túl és biztos, hogy az életemben lesz ennek még visszhangja, de most csak a zavarodottság, a magány és a mi van most érzése kavarog a barátok és a család szeretetével, egy olyan elegyet képezve ami átitatja a minndennapjaimat és folytogató szagától, nem látom a kiutat. Visszanézve a képeket nagyon szép volt, fantasztikus barátokat szereztem, bár a kapcsolattartás a távolság homályába fog veszni, ez már most megmutatkozott sajnos. Viszont megelégedésemre legyen mondva a képeimen nem találtam kivetnivalót, ugyan nem világrengető alkotások, jelentősnek sem igen mondanám őket, de a ráfordított időt tekintve, hobbyból jeles. Sajnos a kiút nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de ez igazából egyetlen rossz döntésemnek az eredménye volt amit még idehaza hoztam meg, mielött kiutaztam volna és a következményei miatt nem teljesülhetett a legbelül oly régóta eltervezett célok szövevényes hálója. Az indulás elött egyben biztos voltam, hogy gond nélkül végig tudom csinálni, rendelkezek minden olyan tudással és tapasztalattal, ami ehhez szükséges és ez így is lett. Bármilyen probléma is került elém azt megoldottam és ehhez kétség sem férhet. Most viszont pontot kell tennem ennek a blognak a végére, (egy időre vagy örökre) mert az életemet újból össze kell szednem, mivel sehol nem vagyok ahhoz képest ahol most lennem kéne és ez eltart majd egy ideig.

Ha elindul az ember haza, sok minden megfordula a fejében. Például, hogy összegezni kellene az elmúlt fél évet. De mivel mindenki ezt tenné, én nem fogom, márcsak azért sem, mert ez a téma még nincs lezárva és remélem, hogy ez sokkal inkább valami újnak a kezdete volt mintsem egy egyszeri kaland.
A kocsiba reggel beülve, tekintetüket újra magyarország felé fordítottuk és tudván, hogy 3200km-rel nézünk szembe, néhány gyors kalkuláció futott át agyamon. Ha idekint öt órát van világos, kilenctől kettőig, otthon mondjuk tizet, héttől ötig, akkor 640 kilóméterenként egy órával lesz világosabb!!! Ami annyit tesz, hogy minden megtett nap után (mivel kb ekkora távolságot fogunk megtenni naponta), mindig nyerük egy órát. Ha jól megy minden egy hetet utazunk, mert útba esik néhány látványosság! :D (főleg építészeknek...)
A vezetés elég fárasztó a teljes sötétségben, mégha váltott sofőrökkel is operál az ember. Az út folyamatos koncentrációt igényel, minden egyes rezdülését érezni és értelmezni kell a kocsinak, mert csak ez ad információt a legfontosabb dologról errefelé, arról, hogy tapadnak-e még a kerekek!?. A vezetés teljesen más, olyan mintha a gázpedál 60 lőerő helyett 300 felett uralkodna, és időnként még négyesben 90-nél is kipörögnek a kerekek, ami azért elsőre okozott meglepetést... Szóval hozzá kell szokni, az autó komoly "tuningon" esett át, pedig nem változott semmi.
Az ilyen utazások során fura mértékegységekben kezdenek beszélni az emberek, mivel az alvás hossza nem egy órát vesz igénybe, hanem 100 kilómétert...

Az élet nehéz mondta a hal, kimászott a szárazra és megdöglött. Már én is kint vagyok a szárazon, egy kicsit még ficánkolok, és közben abban reménykedek, hogy én leszek az a hal amelyiknek kinől majd a tüdeje... Ki tudja, az evolúció és a személyiségfejlődés is hosszú és lassú folyamat...

Néhány napja csomagom érkezett, olyan nagy formátumú belül pukkanó buborékos fajta és benne egy komoly mechanikai fizikai és logikai szaktudást igénylő összeszerelhető adventi naptár! A részletek, 24 kisebb boriték, hozzá 24 szarvasos vagy mikulás mintás csipesz és egy piros szallag. A logikai és komoly matematikai tudásomat felhasználva hamar rájöttem, hogy nincs mivel felakasztani a szallagot, így azonnal kinyitottam az első borítékot, hogy a csipeszét a piros szallag rögzítéséhez használhassam. A szallag másik végét, a fizikai szaktudásom rögzítette e polcos szekrény tetejéhez, súlyos leterhelő módszerrel (a félév során összrajzolt papírok tömege pont megfelet). Ezek után fel lehetett aggatni a borítékokat a szallagra, majd hátradölni a fotelomban és megcsodálni a művet. Az első boríték egy fotót tartalmazott a húgom néhány héttel ezelőtti szallagavatójáról plusz egy felfüggeszthető papír hópelyhet, ami valamilyen rejtélyes oknál fogva azóta bepöndörödött. Másnap már alig vártam, hogy kinyithassam a következő borítékot és a sikeres nyitás jutalma egy újabb fotó, ahol mindenki sötét, az előtérben a fű éles a háttérben hófödte hegycsúcsok magasodnak, mindenkin rövidujjú és farmer. De a beállítás kit érdekel ez megint az én családom és lassanként könnyeket csal a szemembe. Most a harmadik napnál tartok (kicsit el vagyok csúszva) és szüleim foróját találtam a borítékban, amit én fotóztam róluk az Eiffel torony lábából. Mindketten engem keresnek a vas laidyben de még csak apám talált rám a meghatározhatatlan színű tartók között. Mindhárom fotó egy gyönyörű pillanata az életemnek (mégha a húgom szallagavatóján nem is lehettem ott személyesen), olyanok amikre egész további életemben emlékezni szeretnék. Ez minden idők legszebb karácsonyi ajándéka, mert egyszerű mégis szívből jövő. Minden fotó arról mesél egyesével, hogy milyen szép is volt az eddigi életem és milyen szerencsés vagyok, hogy iyen fantasztikus és odaadó családom van. Ha eddig nem is volt honvágyam, hát most már van, mert minden kép együtt suttogja, hogy "gyere haza, várunk Téged"...

Aki ezek után kíváncsi a mindennapjaimra, az vagy nem figyelt rendesen, vagy nem tudja ez milyen érzés vagy csak nagyon kíváncsi. Na az ő kedvükért azért folytatom a bejegyzést. Szóval a mai napot a szabám rendbehozatalával töltöttem, hogy így a lelkemet is rendberakjam. Már jónéhány napja nagyon keményen hajtok, teljesen kimerültem, alig eszem, mert nincs rá időm és alig alszom, hogy minden meglegyen jövő hét csütörtökre, mert akkor zárul ez a negyed év a számomra. Mégis szükség volt erre a mai napra, mert ezen a lejtőn is meg kell tudni állni, még mielött az ember eléri az alját. Menet közben lefelé így is szörnyűségeket csináltam, megmutatkozoztt döntésképtelenségem és határozatlanságom plusz némi önbizalom hiány. A húgomra nem figyeltem oda rendesen tegnap pedig két barátomat is megbántottam felszínesen. (remélem nem komoly és hamarosan kiheverik) Ilyen esetekben mindíg azokat bántom meg akik a legközelebb vannak hozzám, azt még nem tudom, hogy miért pont őket, de az biztos, hogy nekik lehet elmesélni a bajokat így nagyobb esély van rá hogy közben rájuk vetülnek az érzéseim. Közben egyre több kedves ismerősömet jegyzik el, házasodik vagy babát vár, míg én a félévemet elnézve azt sem tudom hova tartok. Az idekint lévő franciák, miután hazamennek a mesterdiplomájukat szerzik meg pedig mind fiatalabb nálam. Ilyenkor nem értem, hogy ez hogy lehet, mert nem úgy érzem, mintha az elmúlt 5, lassan 6 évet lustálkodással töltöttem volna... Lehet, hogy a határozatlanságom emészti fel az időmet, úgyhogy a továbbiakban erre kellene koncentrálnom.